Vesszőalapos csokrok alkotónapja!

Sokan tudják rólam, hogy eredetileg mezőgazdasági technikusként végeztem, majd innen indultam el a dísznövénykertészet felé, ahol megfertőződtem a virágkötészettel is. Középszintű tanulmányaim befejezte után virágkötőként vágtam bele a munkásemberek életébe. De bevallom őszintén, nekem sosem volt elég a legpompásabbra nevelt virágok, és a legextrább zöldek sokasága. Mindig kellett valami a csokraimba, díszeimbe, amitől természetesebbnek, kevésbé túlzónak tűnnek, visszahozzák a kerti hangulatot. Így folyamatosan a kertben, az erdőszélén, a mezőn találtam magam, és összegyűjtögettem mindent, amit bele lehet építeni a nemesített virágok mellé. Későbbiekben a főiskolán, kertészmérnök szakon, még közelebb kerültem a dendrológiához, vagyis a fás szárú növények világához, és sok olyan impulzus ért, ami a mai napig élénken él bennem. Legjobban talán a terep gyakorlatokat élveztem, ahol a metszések különböző típusaival találkoztam. Mindig móka tárgyát képeztem, hogy hazafelé tartva a nap végén, hatalmas vesszőkötegekkel a vállalom, a rőzsegyűjtő koponyányi monyó érzetét keltettem másokban. Pedig csak virágkötészeti alapanyagot gyűjtöttem.

Összegezve, mindig is a kertek világában éltem, élveztem az ott töltött munka minden pillanatát. De virágkötő fejjel már tudom, hogy a kertész és a kötész teljesen máshogy viszonyul ugyan ahhoz a feladathoz. A főiskolán, egy díszfaiskolai gyakorlat során örökre belém égett egy mondat, aminek mondandója az utolsó ékezetig igaz. Ez a mondat a következő volt: „Egy fás szárú növény kurtítását csak akkor nevezhetjük metszésnek, ha azt egy szakavatott kertész végzi. Ha egy virágkötő nekiesik egy bokornak, mely során levágja azon részeit, amelyekkel szeretne dolgozni, az a növény szempontjából nem optimális, így azt nevezzük csak „meccésnek kéccével”, mert úgysem lesz szakszerű!” Ezt a szóhasználatot a mai napig így használom, és alighanem így is fogom továbbra is.

A metszés a kertészkedés egyik legalapvetőbb művelete, mind a gyümölcstermesztésben, mind a díszkertek kialakításában. Metszést elsősorban a fás szárú kerti növényeken, cserjéken és fákon végzünk. A metszésnek két célja lehet. A növény egy bizonyos alakra formázása, új vesszők nevelése, illetve a termelékenységének, növekedésének serkentése, egészségének megőrzése. Az első változat elsősorban díszkerteknél, dísznövényeknél alkalmazzák, míg az utóbbit a gyümölcsösökben.

Kora tavasszal megérkezik a kerti „meccések” időszakai is. Kihajtás előtt a különféle vesszők a legjobb arcukat mutatják, legyen az élénk szín, különleges felület, könnyen hajlíthatóság, vagy épp valamilyen furcsa felületi képződmény. Ezek a vesszők viszont remek alapanyagok csokorkötéshez, ami egy virágkötő leggyakoribb feladata. Ezen az alkotónapon a tavaszi hagymás vágott virágokból tanulunk meg különböző csokrokat elkészíteni, saját magunk által gyártott, többféle vesszőből készített csokoralapba. Így természetesebb, látványosabb, különlegesebb csokrot tudunk majd készíteni.

Megszokhattátok már, hogy minden alkotónaphoz társul egy növényismereti rész is, ezúttal a különböző fás szárú növényeket mutatom be nektek. Megnézzük, melyeknek van piros, bordó, sárga, almazöld, fekete, vagy csíkos vesszője, melyek azok, amik remekül hajlíthatóak, csavarhatóak, fonhatóak, melyeknek van kacskaringós szabad mozgásformája, miket lehet jól hámozni, vagy épp mikre települnek rá egyéb szimbiózisok. De mindemellett néhány morfológiai érdekességet is szemügyre veszünk, hiszen a különlegességek mindig növelhetik az összkép mértékét, legyen az akár szárszerű tövis, paraléc, vagy paraszemölcs.

Nagyon izgalmas téma a vesszők világa, könnyen beszerezhetőek, és használatukkal mint hozzáadott érték, hatalmasat emelnek egy-egy készítmény értékén és látványán. Az alkotónap folyamán három csokrot fogunk elkészíteni, különböző technikákkal elkészített alapokba, illetve néhány elkészített csokron is megmutatom, mi minden kihozható a fás szárú növények hajtásaiból.