Nőnap! Nő nap?

A fagyok lassan visszavonulót fújnak, és bársony léptein halkan a kertek alatt kopogtat az ezerszínű tavasz. Ha pedig tavasz, akkor sáfrányok sárgái, tulipánok pirosai, jácintok kékjei, narancs gerberák, vörös rózsák, barka és fűzvessző, mind csokorba összekötve, köszöntve a nőket! Sokat gondolkodtam, tépelődtem ezen a nőnapon. Le merjem – e írni a gondolataim?
Számos régi Nőnap jut eszembe ilyenkor. Az ünnep kialakulása a nők több ezer éves küzdelmének kifejeződése az egyenjogúságért vívott harcban. Harc az emancipációért, a munka jogáért, a szavazati jogért. A történelem egészét nézve, annak keresztmetszetében ez teljesen jogos folyamatnak tűnik. Szokás ezt az ünnepet az 1889. július 14.-én elkezdődött II. Internacionáléhoz kötni, ahol Clara Zetkin harcosan hirdette a nők jogait a munkához, a nők és a gyerekek védelmét. Hazánkban 1914-ben már országszerte ünnepelték a Nőnapot. A Rákosi-korszakban vált kötelezővé az ünnep, és 1948-tól szovjet mintára március 8.-a lett hivatalosan az ünnep napja. Manapság is a volt szocialista államokban a legnagyobb a kultusza.
Visszaemlékezve a ’80-as évek elejére, mikor még TSZ-ben dolgoztam, az előtte levő nap sürgés forgására a pártbizottságon. Aztán Nőnapkor a párttitkár elvtárs a mögötte felvonuló tisztségviselőkkel elkezdte végigjárni az üvegházakat, minden nőnek átadott egy diplomatacsomagolásba kényszerített magányos szál szegfűt, egy szál zölddel felturbózva. Halmazati büntetésként szegény nők kaptak egy hihetetlenül rossz minőségű konyharuhát. Nem fogom elfelejteni, a nők morgását: – Inkább ne adna semmit, mint ezt a rongyot! – Viszont a pártbizottság örült, a terv teljesítve volt.
Aztán azokat a fantasztikus vevőket sem felejtem, akik zárás előtt néhány perccel, enyhén ingadozó járással, borszaggal borítva, ám annál határozottabban megjelennek a boltban:
– Kéne valami virág az asszonynak! – Lengte be a boltot az alkoholos lehelet. Még volt szegfű, rózsa, gerbera előre csomagolva. A boltvezető a leghiggadtabban rámutatott a nagy halom virágra: „Tessék választani!” –
– Mit tudom, én mit vegyek! – zengte a borittas basszus.
– Van szegfű, gerbera, rózsa, esetleg cserepes virág. –
– Válasszon maga nekem! –
– Akkor nézze ezt a szép sárga nagy szirmú gerberát. 3 szál van egyben. Jó lesz?
– Jó! – nyugodott bele főhősünk
A vezető becsomagolta még selyempapírba is a virágot – az illető állagára nézve – hogy valahogy kibírja hazáig a szegény virág.
– 900 forintot kérek szépen! –
– Akkor mégsem kell! Drága! – hangzott felháborodottan pár alkohol molekula között.
– Kérek valami olcsóbbat! –
Szerintem ez így nem ünnep! Ez így nem megbecsülés! Ez így nem szeretet! És főleg nem egyenjogúság! Ha férfi csak mosó- főző- és takarítógépnek nézi egész évben a feleségét, és egy évben egyszer még ezt a napot is úgy ünnepli, hogy „Nesze egy szál virág!” MERT TE CSAK NŐ VAGY, de hát illik hozni. Ez számomra elfogadhatatlan. Ha a férfi nem becsüli, nem szereti, nem tiszteli a nőt a hozzátartozójában, akkor megette a fene az egészet.
Persze virágos szempontból ez nagyon jó nekünk. Van forgalom, van bevétel. Bár utána napokig ki vagyunk égve, de megéri. Mennyivel hasznosabb lenne, ha a férfiak mondjuk, legalább kéthetente vinnének virágot a szeretett nőnek.
Sajnos a férfi úgy vásárol, hogy csak alkalomra, minél olcsóbban, lehetőleg maximum táska, sőt inkább zsebméretű legyen a virág. Ezen kellene nagyon változtatni!
Végezetül drága magyar nők, és lányok! Kívánom Nektek, hogy sok boldogságban legyen részetek, becsüljenek meg a férfiak, akik fontosak az életetekben, hisz Ti vagytok maga a csoda! Magyar nők és lányok! Nincs nálatok szebb, kedvesebb, megértőbb és szeretőbb sehol e földön! Kívánom, hogy kapjatok minél több virágot akkor is, ha nincs rá semmiféle indok, csak úgy, csupán szeretetből, és ne csak Nőnapon!